Habár fél órás késéssel, de megérkeztem életem legelső cserkész vezetőségi értekezletére, amit már nagyon vártam. Milyen kis naiv voltam ...
Megérkeztem a Gordos „főhadiszállásra”, és habár még szinte fel sem fogtam, hogy ott vagyok, már mehettem is ki az udvarra. Mihelyst kitettem a lában az ajtón, megvakultam. Na jó, nem. Ági néni támadt rám egy sállal, és bekötötte a szememet. Szerencsére nem csak nekem, hanem még Pannának, Annának, Etusnak, Marinának és Tócinak is. A maradék érzékszerveimre hagyatkozva arra a következtetésre jutottam, hogy egy kisbuszba ültettek, és a hangokból ítélve Tóci ül mellettem. Ekkor felmerült bennem egy sanda gyanú, hogy majd kitesznek bennünket az Isten háta mögé, hogy próbaszerűen menjünk haza. De erre elég kicsi esély volt. Mikor levehettük a sálat a szemünkről, már kb. fél órája utaztunk, és Pest sarkánál tartottunk. Bár tényleg semmit nem értettünk az egészből, megérkeztünk úticélunkhoz. És ha azt hiszitek, hogy ez nem volt elég para, még levittek minket egy poros pincébe, ahonnét halálsikolyok, durranások, robbanások hallatszottak. Aztán hála az égnek, csak paintballozni mentünk. Vagyis várjunk! Hadd gondoljam át még egyszer! Dehogy hála égnek! Hát énrám akkor olyan halálfélelem jött, hogy azt se tudtam, hirtelen hol vagyok. (Na meg úgy amúgy sem…) Ekkor egy gyors regisztráció után megkaptuk a felszerelésünket, ami egy kezeslábashoz hasonló szakadt textilből, egy úszódeszkaféle védőmellényből és egy sajtszagú sisakból állt. Ezen felül kaptunk egy puskát, ami bitang nehéz volt. Ehhez száz festékpatront kaptunk. Felöltöztünk, és szélsebesen szárnyaltunk a csarnokokhoz, hogy még véletlenül se legyen elegendő időnk átgondolni, mibe rángattak bele minket. Felállt a két csapat, a Lajhárok és a Sirályok. Na meg én. Én a Sirályokhoz társultam. Elindult a játék. Én idővel rájöttem, hogy mindenkinek megvolt a saját módszere. Kiss Dani volt az a játékos, aki mindenkinek azt mondta, nem tud célozni, Annát mégis sikeresen fenékbe lőtte. Tóci az Assassin, akinek egy száz lőszeres tár egy körig tartott, Vera, aki szívesen fetrengett percekig a porba, Etus, aki a fegyverek durranásától nem félt, de az autóroncsokra tapadt ragacsos kosz- és festékkeveréktől annál inkább, és így tovább. Meg persze én. Én voltam az a játékos, aki inkább csak csendes szurkolással bátorítottam csapattársaimat. Na meg Tócit tölténnyel. Mégis az én nevemet jegyezte meg az ott dolgozó segítőnk. Nem is tudom miért. Esetleg, mert kis híján felrobbant a kezemben a puska a levegőhiánytól, mert úgy fejbe lőttek, hogy a sisakról suvikszolni kellett a festéket, vagy mert kétszer is hadifogoly lettem.. De egyszer minden „jónak" vége szakad, és elindultunk a buszunk felé. Mindenki elcsöndesedett, és szendviccsel tömte a fejét. Én már ott tartottam, hogy elalszom, erre megállt a busz. Ekkor már tényleg felkészültem, hogy most meg cápák elé dobnak, vagy felvagdosnak lézerrel, de szerencsére a Campona Pláza bejáratához siettünk. Dani szerint vért adni, de nem hiszem, hogy a Cinema City Campona moziban vesznek vért. Gyorsan beszereztük a nasinkat, és leültünk. Az Űrvihar című katasztrófafilmet néztük meg, ami miatt végig engem cukkoltak, hogy hogyan lehet egy katasztrófafilmen sírni. De hát ha valami szomorú, az szomorú. Nem én tehetek róla. Pedig igazából Dani sokkal jobban sírt, mint én. Vége lett a mozinak, ekkor újra beültünk a buszba, és én már tényleg nem tudtam, mi lesz a következő megálló. Hazavittek minket egyenként házhoz, és tizenegy órakor befeküdtem a meleg ágyikómba.
Összességében szerintem még életemben nem szórakoztam ilyen jól. Sok tapasztalatot is szereztem, többek között, hogy a festékpatronnak egyáltalán nincs jó íze. Nagyon élvezetes volt, akármennyire nem is látszott rajtam, mikor Tóci mögöttem termett egy puskával. Szerintem egy jó ideig nem felejtem el a történteket, de ne ismételjük meg a közeljövőben!
Kecskés Katica
iskolánk volt tanulója, a Jeges maci őrs őrsvezetője
